BLOG

2026.08.10.

Tavaly, az év végéhez közeledve hallottam első alkalommal a futó szerzetesekről. Japánban, a Hiei-hegyen élő Tendai buddhista szerzetesek végzik a világ egyik legdurvább meditációs és állóképességi szertartását, a kaihódzsó (Kaihōgyō) nevű gyakorlatot. A résztvevőket gyakran maratonista szerzeteseknek nevezik. A teljes programjuk 7 éven át tart, és összesen 1000 napnyi futást/gyors gyaloglást jelent a hegyi ösvényeken. Ez több mint 38 000 kilométert tesz ki. A szerzetesek éjfélkor kelnek, és napfelkelte előtt indulnak. Kezdetben napi 30-40 kilométert, az utolsó években pedig már napi 60-84 kilométert teljesítenek.

Amikor ezt meghallottam, nagyon megtetszett. Első lépésben elhatároztam, hogy lefutom idén a félmaratont, ami 21,1 kilométer. Heti két-három alkalommal elmentem futni, s napi egy étkezés mellett 2026.08.08-án, a reggeli meditációm után útnak indultam, s teljesítettem a távot. Csodálatos volt! 16 kilométernél, már tudtam, hogy nem fogok megállni. 19 kilométernél már éreztem, hogy meglesz, s megéltem minden pillanatát. Minden lépését és levegővételét. Egy gyönyörűséges meditáció volt, s alig várom a folytatását.

2026.08.08.

Reggel van. 4.30, s már túljutottam a légzőgyakorlataimon. Ha velem tartotok a közösségi felületeken, akkor rövidesen mindezeket a gyakorlatokat együtt is végezhetjük. A Meditatív Életgyakorlat Programom most nyitott lesz, hogy a Luma Sattva Veyara rendszere mindenki számára elérhetővé válhasson. Izgulok emiatt és boldog is vagyok. Adhatok az embereknek valamit, ami nem ÉN vagyok.

2026.08.07.

Olyan vagyok, mint egy szellő. Járok-kelek a világban hangtalanul, s némán. Megérintem az embereket, de annyira elfoglaltak az életükkel, hogy szinte észre sem veszik. Ott vagyok körülöttük, de nem látnak. Utazom céltalanul, szállok magas hegyek között, erdők mélyén. Bekukkantok a házak ablakán. Nincs társam, csak a csendem. Nem tartozom senkihez, mindenkié vagyok. Szellőként létezem, ki nem tudja mikor és hol született, s nem tudja pontosan, mikor hal e

2026.08.05.

Néha elgondolkodom azon, hogy felhagyok a tanítással. Mit taníthatnék? Mindannyian készen vagytok! Csak azért nem látjátok mindezt, mert nem ismeritek az eredetünket.  A kezdetek kezdete című könyvemet most készítem elő megjelenésre, mert azt szeretném, ha a világ megismerné mindazokat a folyamatokat, amelyek által létrejöhetett az univerzum és az emberi lét. Szeretném elmagyarázni, hogy miért nem különböztök a Forrástól, hogy mi az a Luma Sattva, s miképpen váltak a fénylényekből emberek, állatok. Hogyan lett a semmiből, minden. Persze előfordulhat az is, hogy a világi embert ma már nem is érdekli az eredettörténete. Alázattal elfogadom ezt is. Írtam egy könyvet, s ha nem olvassa senki, akkor is egy csodálatos utazás volt. Egy gyönyörű állomása az életemnek, egy ragyogó fény.

2026.08.04.

Szeretem, hogy kevesen vagyunk, hogy kevesen követik a munkásságom. Van benne valami csodálatra méltó meghittség. Van benne egy megfoghatatlan érzet, ami magához vonz engem. Tudni, hogy csak néhány emberhez szólhatok, megtartja a csendem. Tudom, ez ellentétes a világi szemlélettel, amely sikerre és nézettségre törekszik, de ez vagyok. A csend vagyok.

2026.08.03.

A nyugalom bennem már évekkel ezelőtt megszilárdult, de a jelen pillanatban egyre mélyebb és mélyebb. Ez nem valami magamra vett, vagy magamra erőltetett nyugalom. Talán nem is az enyém. Lehet, hogy a nyugalom egy ajándék, mely rendszeresen végzett gyakorlataim gyümölcse. Talán nem is kell mindezért mást tennünk, csak napról-napra megfigyelni a légzésünket. Kilégzés, belégzés. Száz, kétszáz, háromszáz. Tíz perc, egy óra. Minden gyakorló valami különlegesre vágyik. Egy olyan technikára, amely titkokat rejt, s amit csak Ő ismer, miközben... Az elme mindig többet ígért, mint ami a valóság. Csak lélegezz! Figyelj, mialatt cselekszel! Ez az élet alapja. Ez a kulcs a nyugalom felé.

2026.08.01.

Ha körbe tekintek a világban, boldogtalanságot látok. Széteső családokat, szerelmeket, embereket. Darabokra hullik a világ, mert ami bent, az kint. Sokan keresik a megoldást a gondjaikra, de nem találják. Mindenki nyugalmat akar, de senki nem ül le meditálni, hogy megnyugodjon. Mindenki Istent keresi, de valójában senki nem akarja megtalálni. Mindenki tanítót akar, de senki nem akar tanulni. Az emberiség valójában azt sem tudja, hogy mit szeretne. Egy olyan űrt próbál kitölteni önmagában, amelyet képtelenség kitölteni. Sok az elme, az elme munka, de oly kevés a megértés.

2026.07.30.

Szeretem az életem. Szeretem benne a csendet, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot. Szeretem a napi rutinomat. A meditációkat, az olvasást, az írást, a szerkesztést. A napi egy étkezést is szeretem. Tegnap kétszer is ettem, de nem esett olyan jól. Nagy tanítás volt. A túlevést tanította. Figyeltem, hogyan reagál rá a szervezetem, az elmém, a szellemem. Mennyiben változtatja meg az alvásom minőségét, az emésztést, a gondolkodást. 

2026.07.29.

A könyveimen nem szerepeltetem a nevem. Csodálatos mindez szerintem. Pontosan azt mutatja, hogy nincs semmi, ami a sajátom lenne. Nem birtoklom azokat. Sem a tudást, ami benne van, sem a szavakat. A gondolatok és az elméletek mindig is itt voltak és lesznek körülöttünk, csak nem mindenki tudja olvasni. Minden könyv írva van, minden ötlet már létezik, s mindenki más könyvet olvas. Bocsánat, ha ez nem egeszen érthető.

2026.07.28.

Napi egyszer eszem jelenleg. A fegyelem rendje az étkezésben nagyon fontos. Nekem az nem csak egy könyv, amit írtam, hanem az életem. Másnak lapra vetett szavak, nagy gondolatok, amelyeket el lehet olvasni ugyan, de nem kell gyakorolni. De nekem az élet. A tisztaság, ami formálja a tudatot, az akaraterőt. Edzi a szellemem, a lelkem. Életem alapja. Sokan szeretnének boldog, egészséges életet élni, de nem teszik. Halált vesznek magukhoz az elfogyasztott ételeken keresztül. Mérget, s nem értik, miért mérgesek. Félelmet, s nem értik, miért félnek. Agressziót, s nem értik miért ilyen a világ. Egyszer eszem. Most erre van lehetőségem. Csöndes vagyok, halk. Nem dúlnak bennem háborúk, nincs bennem félelem.

2026.07.27.

A csend, a magány, a zárkózottság az életformám. Nem zajongok, nem harsánykodom. Nem követelem a figyelmet, inkább visszahúzódom. Nem kerülöm az embereket, de nem is keresem őket. Nem szeretem a nyüzsgő városokat, a falvak hívnak haza. 

2026.07.26.

Lépésről-lépésre haladok. Egyik lábam a másik után teszem, s valami egészen nagyszerű dolgot érzek. Nem a fizikai világ tart, hanem a szellemi. Ugyanazt látom, mint máskor, hisz a világ nem változik, de… De van bennem valami csodálat azt hiszem, amivel szemlélődöm. A nezőpontom változott talán? Nem hiszem. Inkább csak egy érzés szegődött a látás mellé. Érzés? Lehet, hogy nem jól fogalmaztam. Inkább egy állapot. A teljesség állapota. Látod a testrészeidet, a környezeted, de mintha idegenként, s érdeklődve szemlélődne valaki rajtam keresztül.

2026.07.25.

Sokáig azt hittem, hogy van bennem egy hely, ahol elrejtőzhetem a világ elől. Sokáig azért meditáltam, hogy elvonulhassak az emberektől. Most már tudom, hiba volt. Nem tudok elbújni. Nem lehet elbújni. Egyszerűen csak el kell engednem a nevem, a személyiségem, a hozzám társított képeket, s észre kell vennem, hogy csak egy hullám vagyok a tengeren, ebben a megnyilvánulásomban. Egy hullám, mely észrevehetetlen, a sokaság része, s nem kiemelkedő. Kimagaslik ugyan egy pillanatra, majd eltűnik egészen, s visszatér az egységbe. Sokan tévesen azt képzelik, mind egy nagy EGY-séget alkotunk, de ez nem így van. Az EGY-ség alkot minket. Nincs alkotás, csak az alkotó ezernyi formája.

2026.07.24

Hajnal van. Isten, a Forrás, a Tudatosság éppen a csendet figyeli, s azon tűnődik, mit jelentett a név, ami ezeket a sorokat írta. Semmit. Egyáltalán nem jelentett semmit. Betűk, hangok. Elhaló szavak, jelentés nélküli pillanatok. Személyiség? Ugyan már! Csak egy lencse, amin megtörik a fény, s eltorzítva ugyan, de átengedte önmagán. Milyen csodálatos tévedés, amikor a lencse azt képzeli, hogy Ő maga a fény! Már nem vagyok az, aki megtöri ezt a fényt. Már nem lehetek többé a lencse sem. Már nem is VAGYOK. Nem is voltam. Nincs már…

2026.07.23.

Ma reggel leültem egy kis időre, és csak figyeltem a légzésemet. Nem vártam semmit. Nem akartam elérni egy különleges állapotot, nem akartam megtapasztalni valami rendkívülit. Csak ott voltam azzal, ami éppen jelen volt. Éreztem, ahogy a levegő megérkezik. Éreztem, ahogy távozik. Olyan egyszerű dolognak tűnik a légzés, mégis egész életem végigkíséri. Minden pillanatban velem van, és mégis milyen ritkán figyelek rá igazán. Ahogy csendben ültem, észrevettem, hogy a gondolatok jönnek és mennek. Régi emlékek, tervek, kérdések, apró aggodalmak. Régen talán megpróbáltam volna elűzni mindet. Ma már csak nézem őket. Mint amikor az ember egy folyót figyel. Nem akarja megállítani a vizet. Nem akarja irányítani az áramlását. Csak látja, ahogy halad tovább. A légzésem ma emlékeztetett valamire. Arra, hogy nem kell mindig keresnem. Sokszor azt hisszük, hogy valami távolit kell megtalálnunk, valami nagy választ vagy különleges állapotot. Közben pedig az élet itt van velünk minden egyes pillanatban. Egyetlen lélegzetben. Nem én lélegeztetem az életet. Inkább az élet lélegzik rajtam keresztül. Amikor ezt megérzem, egy pillanatra megszűnik az erőlködés. Nincs mit bizonyítani, nincs hová sietni. Csak jelen lenni. Ma ennyit kaptam ettől a csendes gyakorlattól. Egy kis békét. Egy kis tisztaságot. És egy mély hálát azért, hogy itt lehetek ebben a pillanatban.