Hajnalban

Hajnalban szeretek kiülni a verandára meditálni. Ilyenkor még szinte alszik a világ. A nap már lassan megérkezik, az ég alja világosodni kezd, de a reggel még nem vette át teljesen az éjszaka helyét. Minden csendesebb, lassabb és valahogy tisztább. Csak ülök mozdulatlanul, és figyelem, ahogy körülöttem ébredezik a természet.

A madarak már elindulnak az első útjukra. Néha egészen közel röppennek hozzám. Talán azért, mert a csendben már nem érzik bennem azt a nyugtalanságot, amit az ember a rohanó napokban magával hordoz. Hallom a bogarak halk zümmögését, a tücskök neszét a hosszú fű között, és közben egyre kevésbé érzem azt, hogy kívül vagyok ezen a világon. Mintha egyszerűen csak része lennék annak, ami történik.

Nincs szükség semmire. Nem kell elérnem valamit, nem kell megfelelnem senkinek, nem kell sietnem sehova. Csak ülök, lélegzem, és hagyom, hogy a reggel lassan körém rendeződjön. Talán ezért szeretem annyira a hajnalt. Mielőtt a világ felébred, még van egy rövid idő, amikor nem kér tőlem semmit és ebben a csendben újra meghallom önmagamat.